Madarak éneke hoz novemberi tavaszt a Müpa koncerttermébe. A bolygónk megőrzésének fontosságára figyelmeztető hangversenyt a 20. század második felének legnagyobb finn zeneszerzője, Rautavaara zenéje nyitja, aki madárhangokra és zenekarra komponált versenyművével tiszteleg az ámulatba ejtő finn táj és élővilág előtt. A műsor végén a természetet járó Beethoven „vidéki élet emlékeit” felidéző szimfóniája szólal meg, benne kis fafúvós-ornitológiával. A kettő között Mozart utolsó, friss és színgazdag hegedűversenye csendül fel a grúz Lisa Batiashvili „félelem nélküli, tónusgazdag és technikailag kifogástalan szólójával” (The Guardian). A zenekar egy hatalmas fa alatt foglal helyet a természet iránti szeretet és felelősségérzet jegyében.

A finn természet szerelmese, Rautavaara 1972-ben készítette el rendhagyó alkotását, az „arktiszi éneket”. Oulu környékéről, az Északi-sarkkör vidékéről és a Liminka mocsárvidékről származó madárhangokat szerkesztett össze és helyezett versenyművébe. Nagy lehetett a csodálkozás a szerzőt felkérő Oului Egyetemen, amikor a doktorrá avatási szertartáson ez a korántsem hagyományos ünnepi kantáta szólalt meg. A mocsár című tételben gazdag vonóshangzás felett éneklő lápi madarak felelnek a fuvolák dallamaira. A Melankóliában a pacsirta lassított, két oktávval lejjebb helyezett „szellemmadár” éneke teremt gyászos hangulatot. Végül a finnek nemzeti állatát megelevenítő Vándorló hattyúkban kaotikus madárraj közeledésének és távolodásának lehetünk fültanúi.

Mielőtt teljesen a zongora felé fordult volna, salzburgi koncertmesterként Mozart számos alkalommal lépett fel mint hegedűművész. Az 1775-ben született A-dúr koncertben összegzi, amit a műfajról előadóként és komponistaként tanult, fokozatosan fedezi fel és feszegeti a hegedűverseny terjedelmi és technikai határait. A darabban a szólóhangszer igazi primadonnaként viselkedik: az első tétel zenekari bevezetője után csak egy lírai áriát követően hajlandó belekezdeni a főtémába. A hármashangzat-felbontásokból álló dallam mind a három tételben felbukkan. A finom, érzéki, különösen gyönyörű második tétel után rondó zárja a művet, amelyben törökös vagy – egyesek szerint – magyarosan csengő frázisok is hallhatók.

A „Pastorale” szimfónia Beethoven elmondása szerint sokkal inkább a vidékkel kapcsolatos érzések kifejezése, mintsem konkrét tájképek lefestése. Az 1808-as darab mind az öt tétele saját címet kapott. Az elsőben (Vidám érzések ébredése a falura érkezéskor) a rövid motívumok ismételgetése a természet apró részleteinek végtelenségét jelzi. A Jelenet a pataknál és madárcsicsergés című lassú tételben a vonósok közösen keverik ki a csobogás hangzását: a fuvola fülemülét, az oboa fürjet, a két klarinét kakukkot imitál. A falusi bandák sutaságát is megjelenítő scherzót (Vidám paraszti mulatság) a pár csepp esőtől hatalmas villámlásokig duzzadó Vihar követi, majd miután a dörgések elhalkulnak, és kisüt a nap, himnikus Pásztorének zárja a művet.